Mese egy faluról címmel jelentetett meg nekrológot Bogdán László ról, Cserdi július 14-én elhunyt polgármesteréről a The Economist, amit a Magyar Narancs szúrt ki. A lapban méltatják Bogdán t, akit egyszerűen csak a "cserdi csoda" letéteményesének tartanak. Polgármestersége alatt a 350 lelkes faluban az omladozó házak és a bűnözés helyét egyre inkább a rendezett élet vette át. A falu lakói dolgoznak, a településen pedig több parkot is kialakítottak 2006 óta. Bogdán László, Cserdi Polgármestere 2015 Június 15-Én / Fotó: Szabó Gábor Kitérnek Bogdán hátterére is, aki szegény családból származott. A férfi gyerekkori meghatározó élményének az állandó éhséget tartotta, sokáig még cipője sem volt. Bogdán azonban ahelyett, hogy áldozatként tüntette volna fel magát, inkább minden munkát elvállalt. Arra jutott, hogy a cigányok egyetlen kiútja a nyomorból, a munka lehet. Később polgármesterként is odafigyelt mindenkire. Nem vak az, hanem bátor Mint olvasható a nekrológban, Cserdi polgármesterének óhatatlanul voltak ellenségei is, akik nem nézték jó szemmel, hogy Bogdán mindent megtesz a cigányság beilleszkedéséért.
Nem kellenek ők se, kik titkon az éggel rádión beszélnek, a jósok, a boncok, a ferde vajákos, ki cifra regéknek gőzébe botorkál, csürhe-silányok, kik csalva-csalatva egy jelre lehullnak s ugy fintorog arcuk, mint a bolondé. Csak a bátor, a büszke az kell nekem, ő kell, őt szeretem, ki érzi a földet, tapintja merészen a görcsös, a szörnyü Medusa-valóság kő-iszonyatját s szól: «ez van», «ez nincsen», «ez itt az igazság», «ez itt a hamisság», s végül odadobja férgeknek a testét. Hős kell nekem, ő, ki déli verőben nézi a rémet, hull könnye a fényben és koszorúja izzó szomoruság. Messze vagyok már, messze röpültem, messze az olcsó, hig dudaszótól, dél és nyugat között csapong az én lelkem, mindig szabadabban. Álarcomat itten elvetem, aztán ujra felöltöm s járok mosolyogva, tanulva a türést, a hosszu alázat gőgös erényét, szenvedve a mocskot, rejtve riadtan rongyokra szakitott, császári palástom. Hadd emelem föl, hadd emelem hát tiszta, hitetlen, kétkedve-cikázó, emberi pára- lelkem tefeléd most, ki jöttem a pannon halmok alól s élek a barna Dunának, a szőke Tiszának partjai közt.