De ön brit, és így elfogulatlanul tudja megítélni őket. (ezen elnevette magát. ) Nos, ez az objektivitás kérdésével függ össze. Én úgy gondolom, hogy mindkét személyiség rokonszenves, bár teljesen különbözőek. Károlyi egy lobogó temperamentum, különösen fiatal korában. Bátor, ami a háborúellenességét illeti, hiszen nem lehetett könnyű elviselni a hazafiatlanság vádját az országgyűlésben. De ő nem volt igazi államférfi. Ahogyan ő átadta 1919-ben a hatalmat a kommunistáknak, az nagyon siralmas esemény volt. Bethlen sokkal konzervatívabb, sokkal inkább a hagyományok embere, és sokkal inkább államférfi. Csodálatraméltó, amit véghezvitt az 1920-as években, ahogy 1919 és Trianon romjaiból Magyarország ismét egy számottevő európai ország lett. Ön azt írja, hogy a győztes hatalmak nem voltak ellenségesek Magyarország iránt, csak már belefáradtak az egész békecsinálásba, és nem figyeltek az etnikai problémára. Előzőleg viszont több olyan dokumentumot is közöl, amelyek azt mutatják, hogy igenis voltak előítéleteik, és minden ellenőrzés nélkül elfogadták a cseh, román és szerb óhajokat a magyar területekre vonatkozóan.
Nagykövet úr, tudjuk, hogy második könyvét londoni kiadója felkérésére írta, aki egy sorozatot készített az I. világháborút lezáró békerendszerről és következményeiről. Minden érintett országgal egy külön kötet foglalkozik, mégpedig úgy – ez volt a kiadó kívánsága – hogy a főszereplők, a személyek álljanak a középpontban. Mi, magyarok gróf Apponyi Albert nevét kapcsoljuk Trianonhoz. Ön két másik grófot választott. Miért? Nos, a kiadónak az volt az elgondolása, hogy minden könyvnek legyen egy fejezete, amely az előkészületekről szól, és egy másik a békekonferencia következményeiről. Igaz, hogy Apponyi volt a magyar küldöttség vezetője, de a küldöttség csak igen rövid időt töltött a konferencián. Apponyi mindössze három napot. Egyébként is, ő már visszavonult, sem az előzményekben, sem a következményekben nem volt szerepe. Ezért választottam az előzményekhez Károlyit, a konferenciát követő időhöz Bethlent. Ön bizonyára tudja, hogy aligha akad magyar, akinek mindkét személy egyformán rokonszenves lenne.
– "Kádár János egy egyszerű figura, aki szerény életet él és mintha azt sem tudná, mit keres a hatalomban. Ő csak a párt érdekeit nézte nem a sajátját. " Nos, mivel személyesen is találkozott vele itteni kiküldetésén, ezen állításokat hüledezve olvastam. Meglátásom szerint(teszem hozzá ez a könyvben is szerepel sztorik képében) egy gátlástalan opportunista, aki bárkit hátba támad és senki nem ismeri őt igazán. De valahogy az író itt is kifelejti korrigálni magát. Félre értés ne essék, nem kötekedni akarok avagy a személyes politikai-vallási-kulturális vagy bármilyen nézetemet ecsetelni korábbi két példámmal. Azonban nem szeretem a következetlenséget és az égbe kiáltó bullshiteket. Nagy Imre megítélése szerintem teljesen korrekt, nem húz rá mennybemeneteli leplet. Horthy jellemzése roppant részletes és tud odbjektív maradni. (Ad is, kap is) Hunyadiba is bele mer állni, de nem a sárba döngöli, hanem más oldalról is megközelíti. Bethlen, Teleki, Imrédy, Andrássy mind érdekes és informális leírás.
Notice A folytatáshoz be kell jelentkezned. Bejelentkezés a Facebookra
A szerző Oxfordban és Cambridge-ben végzett történész, aki Thatcher-kormány idején 3 és fél évet Nagy-Britannia nagyköveteként Budapesten töltött. Annyira megszerette az országot, népét és kultúráját, hogy megtanulta a magyar nyelvet, és 7 év kutatómunkájának eredményeként megírta Magyarország történetét, melyben nem kevesebbre vállalkozott, mint hogy bemutasson egy nemzetet, történelmével, kultúrájával, történelmet formáló személyiségeivel, azzal a sajátos karakterével, amely a leggyászosabb időkön is átsegítette zivataros történelme során. A szerző "belülről" lát minket, magyarokat, erényeinkkel, hibáinkkal együtt, véleménye gyakran meglepően helytálló, gondolkodásra ösztönző. Hiszen mindig érdekes, tanulságos lehet egy kívülálló barát jobbító kritikája. A könyv eredeti, angol kiadása (The Will to Survive címmel) az 1956-os forradalom 50. évfordulójára jelent meg, és azóta már két kiadásban el is fogyott. Természetes, hogy a nemzetek történelmét általában saját fiaik írják meg. Vannak azonban olyan példák is, amikor egy idegen rokonszenvező, érdeklődő tekintete olyan tisztánlátással hatol be események, bonyolult hajlamok és érzelmek vadonába, hogy többet sikerül elérnie, mint steril tárgyilagosságot.
A két háború közötti időszak, a világháborús részvétel; Bethlen István, Horthy Miklós vagy éppen Nagy Imre történelmi szerepének értékelése a hazai tudósokat is megosztja. ) Amikor – első pillanatra legalábbis – elfogulatlan külföldiek írnak a magyar történelemről, sokszor még a felületes szemlélő is úgy érzi, e megnyilatkozások sztereotípiákat ismételgetnek, felületesek, és leginkább csak arra szolgálnak, hogy alátámasszanak valamilyen politikai nézetet. Ha kezünkbe vesszük Bryan Cartledge: Megmaradni – A magyar történelem egy angol szemével című kötetét, már a könyv terjedelme is arra int, hagyjuk magunk mögött előítéleteinket, hiszen aki fáradságot nem kímélve elvégez egy ekkora munkát, annak rossz szándékai nem lehetnek. Cartledge volt James Callaghan és Margaret Thatcher miniszterelnökök tanácsadója is, diplomataként 1980 és '83 között Magyarországon, 1985-től 1988-ig pedig a Szovjetunióban szolgált, mint az Egyesült Királyság nagykövete. "A történész maga is része a tanulmányozott folyamatnak, csak abból a nézőpontból tekinthet rá, amelyet a jelen pillanatban elfoglal" – írja Robin G. Collingwood (1889–1943) A történetírás elmélete című meghatározó művében.
De nem szeretném keserűen zárni a dolgot. 3 rész volt a könyv olvasása során, amikor szinte extázisba/dühbe/letargiába kerültem: – 48/49 utántól egészen az első világégés kitöréséig valami olyan elképesztően részletesen és izgalmasan taglalja a magyar nép sorsát, hogy ott szinte faltam az oldalakat és azt kívántam, na még pár évet tuszakoljunk be jó sok oldalra. Ettől a résztől datálható az ok-okozati tényező a későbbi történelmünkre és ezt jól meg is ragadja az író. – Trianon-os rész: Hazaszerető ember révén sokszor feforrt a gyomorsavam. – 1945-től Kádár hatalomra kerüléséig: Nehéz szavakba önteni. Minden fejezetben(történelmi korszakok) megvoltak az árulók, opportunisták, szadisták, gyávák, álomvilágban élők… de annyi patkány, amennyi ezt az időszakot felölelte egészen elképesztő.
Első könyvéhez rengeteg forrást használt, és észrevette, ha valamelyik forrás "ideológiai kényszerzubbonyt visel", ahogy fogalmazott. Ez azt jelenti, hogy megtanult magyarul? Három kurzust végeztem a Debreceni Nyári Egyetemen, amely nagyon intenzív oktatás volt. Le is vizsgáztam. A végén már egészen jól beszéltem magyarul. Megmaradni. Az angol cím szó szerint: a túlélés akarása. Ez ön szerint a magyar történelem legfőbb tanulsága? Igen. Minél többet olvastam, minél többet értettem meg a magyar történelemből, annál jobban lenyűgözött a megmaradás ereje. Itt mindig harcoltak a megmaradásért: először a mongolok, aztán a törökök, az osztrákok, a 20. században pedig a németek és az oroszok ellen. Ez a kis ország a sajátos nyelvével mint szendvics feküdt két birodalom: a Habsburg és a török, majd a német és az orosz között. És egyre jobban meglepett, hogy meg tudott maradni, meg tudta őrizni nemzeti identitását, nemzeti kultúráját és nyelvét. Így amikor eljutottam első könyvemnél a címadáshoz, magától jött ez a cím.