Nem csoda, hogy emiatt sok irritációt váltott ki a film – nem kizárólag Spike Lee-ből. Azon se kell csodálkozni, amiért oly sokaknál (többek között az Akadémiánál is) betalált a film. Attól, mert jó nézni, még nem lesz jó film, persze a rossztól is messze van. Attól, mert jót akar, még nem válik megkerülhetetlen hivatkozási alappá. Társadalmi kérdésekről lehet igényesebben is beszélni, a Zöld könyv nem ebben domborít. Még ha ez elsőre nem is olyan szembetűnő.
Shirley visszafogott, kimért, arisztokratikus. Mások számára lassan megnyíló, sebeit nem feltáró, azokat közösségben büszke kiállásával, míg magányában alkoholban oldó figura. Hantás Tony indulatos, nagyevő, enyhén simlis. Némileg egyszerű figuraként bemutatott bronxi ügyeskedő. Utóbbi tényt a film humorforrásként többször kiaknázza. Nyílt, családcentrikus, a személyére vonatkozó sértéseket inkább azonnal megtorló, mint azokat könnyedén elviselő alak. Jelenet A Filmből / Fotó: Kettejük személyiségét rasszbeli, osztályhelyzetbeli, intellektusbeli szempontból is többször ütközteti a film. A komikum leginkább furcsa párosukra épül. Igen hamar megnyílnak a másik számára és tanítani kezdik egymást. A Zöld könyv leginkább ezzel házal: kellő nyitottsággal sokat tanulhatunk attól, aki hozzánk képest nagyon különbözőnek mutatkozik. Kár, hogy mindeközben magáról a szegregációról újat, különlegeset nem igazán mond. Végig arra koncentrál, hogy mondandója kedves, érzékeny, arcokra mosolyt csaló legyen.
Ez a film végérvényesen tisztázza: nem attól lesz cinkosod, védelmeződ, barátod valaki mert ugyanolyan a színe, a hovatartozása (lásd az első mondat felsorolása) stb, de továbblépve, még az ellenséged is lehet, ha ugyanolyan a színe és a hovatartozása. És ezt a legfontosabb kiemelni! Mert ezt elfelejtjük! Ugyanis, ember – embernek farkasa. Nem bőrszín vagy beállítottság kérdése! És ember, embernek barátja és ez a kulcsszó is: ember. Csak így, lecsupaszítva, nem kell semmiféle sallang vagy leírás emellé. Csodálatos ez a film, két határtalanul tehetséges főszereplővel (Viggon nagyon meglepődtem, valamiért, nem nagyon vettem művész-számba szegényt – eddig. Mahershala Ali-t láttam a True Detective-ben és nem volt kérdés, hogy mit fog nyújtani), hihetetlen egyszerű és mégis a legfontosabb érzelmekkel, drámával, komédiával és némi iróniával is fűszerezve. Nagyszerű és megkapó. ♥-ből ajánlom, bárki és mindenki számára! Ódákat és esszéket volnék képes még írni, de igazából, egyetlen jelenet is leírja, hogy miért bőgtem szinte végig az egész filmet.
Ezért sokszor a Zöld könyv látványosan küzd azzal, hogy ne csak érvényeset tudjon mondani, de azt bravúrosan is tegye. Többször el is hasal, de folytatja útját a szív felé. Számomra épp ezért volt disszonáns élmény. Filmtechnikai szempontból Peter Farrelly műve nem mutat pluszt, és ha utóbbit nem várjuk el, nem kelt hiányérzetet. A színkezelés kimért, nyugodt, Sean Porter operatőri munkája kielégítő, viszont komolyabb meglepetéseket sem tartogat. Vizuálisan egyáltalán nem mondanám izgalmasnak a Zöld könyv et. Sőt, helyenként inkább tévéfilmes benyomást kelt. A jazzre építő zenei felhozatal is hozzájárul a korhangulat megfestéséhez. Egyedül Shirley előadásai azok, amelyeket emlékezetesként lehet elkönyvelni. Kinek a megváltása? A Zöld könyv et jobbára azért kritizálták, mert Tony a "fehér megmentő" szerepében tűnik fel, a történet inkább róla szól. Arról, hogyan lesz jobb ember egy fekete férfi nyomorúsága révén. Mindez azért (lehet) vitatható, mert a film kapcsolatuk során a kölcsönös nyereségeket igyekszik hangsúlyozni.
Az igaz történet főhőse pedig az olasz származású Tony Lip, hivatalos nevén Tony Vallelonga. Amolyan kézzel sült csirkét zabáló, evés közben is bőszen cigarettázó fazon, aki általában ököllel érvel, és ha nincs más, úgy szerez pénzt, hogy benevez a hamburgerevő versenyre a helyi bisztróban. A Tony Lip – a magyar szinkronban Hantás Tony – nevet onnan kapta, hogy gyerekkorában folyton süketelt és átvágott másokat, ám ahogy látjuk, ez azóta sem változott sokat. Elsőként őt ismerjük meg, és hamar eljutunk az úgynevezett bonyodalomig is, amikor kiderül, hogy a bárt, ahol dolgozik, felújítás miatt bezárják néhány hónapra. Szóval Tonynak munka kell… Egyik nap aztán kap egy telefont, az ajánlat pedig kecsegtető: egy jómódú doktor sofőrt keres. Tony kiöltözik, s elmegy az állásinterjúra, ahol kiderül: nem orvosdoktorról van szó, hanem a világ egyik legjobb zongoristájáról, Don Shirley-ről, aki a Carnegie Hall felett él egy lakosztályban. Fotó: Északon. Ám ő éppen Délre készül turnézni, ahol a zenéjét nagy örömmel fogadják, őt azonban nem látják szívesen.
Nem újszerű a történet, hiszen láthattuk már az Életrevalók ban is, hogy milyen az, ha egy műértő elit befogad és megnevel egy gettóból menekülni vágyó prolit. Ez a film leginkább a sztereotípiák ledöntését hivatott ábrázolni, mivel vizuálisan is éles kontrasztot állít a kor déli feketéi és az előadóművész között, valamint Tony véleménye is megvan arról, hogy az ő világában bizony a panelben élő nagy családjával ő számít feketének. Ráadásul ezt a munkát is azért vállalta el (annak ellenére), hogy ő benne is ott lapult a rasszizmus csírája, mert nem szeretett volna az olasz maffia sztereotípiáknak megfelelni és beállni bármelyik rokona mocskos ügyeit intézni. A mű tehát ebből a szempontból nem újszerű és igen tanító jellegű. Azonban két kiemelkedő pontja a filmnek a dramaturgia, és a humora – dráma aránya pont megfelelően van adagolva, illetve a kiváló színészek is rendkívül sokat hozzáadtak az élvezeti értékhez. Nem véletlenül nyerte magát hülyére a film a Golden Globe -on (5 jelölésből 3-at díjra váltott).